Az én lélekutazásom
Kedves Olvasóm!
Ha érdekel az én ösvényem, a személyes lelki fejlődésem története, akkor olvass tovább! Most betekintést nyerhetsz a kulisszák mögé.
“Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi életnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében.” - Carl Jung
Az én spirituális ébredésem 2012-ben kezdődött. Azért írom így, mert az ébredés, az öntudatra ébredés folyamatos, meg nem szűnő utazás. 2012 őszén volt egy traumatikus élményem, a volt fiúm összevert az utcán, néhány hónappal azután, hogy szakítottam vele. A kapcsolatunk mérgező volt, és túl sokáig maradtam benne. Addig a pontig, amikor rá nem jöttem, hogy ez már nem én vagyok. Már árnyéka voltam önmagamnak. Sok évvel később ismertem csak fel ténylegesen, hogy milyen személyiség béli problémái voltak és én ezekhez hogyan kapcsolódtam a magam lelki blokkjaival, ahogy később tanulmányoztam ezeket a mintákat. Kisgyerek koromban úgy emlékszem, hogy nyitott, vakmerő, akaraterős, vidám, érzékeny, gondoskodó, szerető, játékos, kalandvágyó voltam, akiben gyermeki kíváncsiság élt. Mindent megismerni és tudni szerettem volna. Szerettem szeretni és segíteni másokon. Az a kapcsolat és az a bizonyos esete, amikor ez a szörnyűség történt, megtört engem. Az egész belső világom összeomlott, és nem tudtam mit kezdeni az érzésekkel és gondolatokkal, amik kavarogtak bennem. Hogy tudott így bántani az, akit annyira szerettem?! De ez volt az én ajándékom az Univerzumtól, hogy felébresszen a rémálmomból. Kinyitotta a szememet, hogy lássam végre, hogy mivé váltam és ráébredjek, hogy sürgősen irányt kell váltanom. Akkoriban kétségbeesetten kerestem a kikapcsoló gombot. Létezni is fájt, börtönben éreztem magam, ahol képtelen voltam elmenekülni az érzésem és gondolataim elől, amik folyton kínoztak. A fájdalmat újra és újra átéltem és nem láttam kiutat. Pár hónappal később segítségért fordultam egy energiagyógyító hölgyhöz, aki később a Mesteremmé vált a spirituális utamon és a mai tudásom egy részét neki köszönhetem. Elkezdtem tanulni magamról, a világról, az energiáról, az energia viselkedéséről, a lélekről, és rájöttem, milyen hosszú utat kell még megtennem. Akkor már tudtam, hogy megtaláltam azt, amiről azt sem tudtam, hogy kerestem! Akkoriban diagnosztizálták nálam először a Colitis ulcerosa-t (fekélyes vastagbélgyulladás), és azóta ez az autoimmun betegség kísérte az életemet. Nagyon szenvedélyes lettem a belső utazásom, az érzelmi gyógyulás és az autoimmun betegségből való gyógyulás iránt, és lassan kezdtem felfedezni a lelkem legfőbb sebeit, amelyek különösen a gyerekkoromhoz kapcsolódtak.
Kisgyerek korom óta nagyon erős a beleérző képességem, így mások érzései és gondolatai rendkívül nagy hatással vannak rám. Úgy érzem őket, mintha a sajátjaim lennének. Kicsi korban ez nagyon össze tudja zavarni az embert, hiszen nem is vagy tudatában annak, hogy a rengeteg érzés közül azok nagy része nem is a tiéd, csak mint egy kis antenna, fogod ezeket a jeleket és azt hiszed mindnek te vagy a forrása. Eggyé válsz velük. Senki nem volt a környezetemben, aki tudott volna ilyesmiről mesélni nekem és tudott volna segíteni ezeket értelmezni, megérteni, feldolgozni, kezelni, vagy egyáltalán elmagyarázni, hogy létezik ilyen. Ezt idő volt felismerni és a helyén kezelni és én elég későn, már felnőtt koromban szembesültem csak azzal, hogy ilyen erősen érzek. Meg kellett tanulnom felelősséggel, tudatosan kezelni, hogy minek teszem ki magamat és mit engedek be az energiaterembe. Pontosan emiatt korábban mindig mindenkit meg akartam menteni. Éreztem mindenki szenvedését, fájdalmát, ami szinte elviselhetetlen gyötrődést okozott és mindent próbáltam megtenni, hogy enyhíthessem mások szenvedését, ezáltal közvetve a sajátomat is. Elmondhatatlanul mélyen érintett minden érzés, amivel találkoztam. A pozitív és negatív érzéseket is maximum intenzitással átérezni egy igazi hullámvasút a léleknek és ha belegondolsz abba, hogy hány emberrel találkozol egy nap és milyen hangulati és érzelmi ingadozások között pattog a lelked, a nap végére nem csoda, hogy az ember teljesen kimerül, amikor ilyen mélyen érez mindent. A cél a napok túlélése. Emlékszem, hogy kicsi gyerekként is mindig elbújtam az asztal alá rajzolni, vagy elvonultam egyedül egy sarokba játszani, tudat alatt próbáltam elhatárolódni a környezetemtől és az engem érő impulzusok sokaságától. Később is gyakran volt szükségem magányra, hogy újra egyensúlyba hozzam magamat. Ennek nagyon sokáig nem is voltam tudatában, csak sodródtam ezen a hullámvasúton és eszembe sem jutott, hogy mások nem így működnek, hiszen azzal sem voltam tisztában, hogy én vagyok az, aki máshogy működök, mint a körülöttem élők.
A lehetetlen megmentősdi küldetések sorozata után, sok év után rájöttem, hogy egy másik ember hiányosságai és nehéz sorsa az ő felelőssége, és nem én vagyok a felelős azért, hogy rendbe tegyem az életét. Nekem magamat kell rendbe tennem, magamért kell felelősséget vállalnom. Ez lett a küldetésem. Meg kellett tanulnom elhatárolódni és különbséget tenni, ki/mi vagyok én és hol kezdődnek mások. Eddig tartott a fejlődésem első szakasza.
A második szakaszban elkezdtem lebontani magamról azokat a mintákat, érzéseket és gondolati berögződéseket, amiket magamba olvasztottam, amikkel azonosultam az addigi életem során. Ekkor kezdett kibontakozni az, hogy én ki is vagyok valójában a rengeteg réteg alatt, ami addig rám rakódott. Addig többnyire mások érzésein is gondolatain keresztül láttam magamat és a világot. Azt, aki én vagyok, leginkább jól bezártam egy nem létező dobozba, valahol a lelkem mélyén. Megtagadtam azt aki vagyok, azért, hogy szeressenek és elfogadjanak. Nehéz volt ezeket a mintákat lehámozni magamról:
férfi és női energia egyensúlytalansága, hiánya, nemiség megélésében nehézségek, problémás párkapcsolatok
gyermekvállalással, anyasággal kapcsolatos lelki blokkok
nem voltak egészséges határaim, kihasználtak, átgázoltak rajtam
alacsony önértékeléssel, önbizalomhiánnyal küzdöttem
kapcsolati függőségek, társfüggőség volt az egyik megküzdési mechanizmusom
féltem attól, hogy elhagynak
meg akartam felelni, azt gondoltam, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó és/vagy elég szerethető
maximalista voltam, féltem hibázni
a saját szükségleteimet félretettem mások érdekében – áldozat szerepben voltam sokáig
vágytam a külső megerősítésre, érvényesítésre, értékelésre
nem voltam képes elviselni a konfliktust – túl intenzív negatív érzéseket képtelen voltam kezelni
mindig attól féltem, hogy mi történhet ezután, a jövőn szorongtam
szociálisan is szorongtam, bármilyen meglepő
általánosan is szorongtam mindennel kapcsolatban IS – egy ideig voltak pánikrohamaim, krónikus stresszben éltem
ellenálltam a pozitív változásnak, féltem a változástól, féltem kilépni a komfortzónámból
eltűrtem mások bántalmazó, sértő viselkedését
túlzottan kedves és elfogadó voltam
ösztönös szégyenérzetet éreztem és nem tudtam miért
nem tudtam nemet mondani, nem mertem igent mondani
nem mertem hallatni a hangomat, megmutatni ki vagyok igazán, egy szerepet játszottam, amiről azt gondoltam, hogy elvárják tőlem
elengedési nehézségeim voltak, ragaszkodtam emberekhez, dolgokhoz, elképzelésekhez, emlékekhez, gondolatokhoz és érzésekhez
mereven gondolkodtam és képtelen voltam a rugalmasságra, irányítani akartam mindent és mindenkit
elfogadási/befogadási nehézségekkel küzdöttem, nem tudtam kérni és elfogadni segítséget, szeretetet
autoimmun betegséggel küzdöttem
Elkezdtem átlátni az emberi mintákat, az energia működését, a vonzás és tükör törvényeit, a teremtés törvényeit. Ahogy tisztult a kép saját magamról, úgy tisztult a kép másokról. Kezdett minden a helyére kerülni szépen lassan, ahogy éveken át kitartóan bontogattam a saját rétegeimet. Menet közben, ahogy tisztult az energiamezőm és egyre önazonosabbá váltam, elkezdtek felerősödni az érzékelő képességeim is: tisztánlátás, tisztánérzés, tisztánhallás, tisztántudás. Ekkor kezdett kibontakozni és erősödni bennem a belső mester, az intuíció is. A túl sok külső impulzus zaja addig ugyanis elnyomta a kis súgó hangot.
Azáltal, hogy levetkőztem azokat a mintákat, amiket másoktól sajátítottam el, sikerült menet közben rendezgetni az életem minden területét. Egyre közelebb kerültem saját magamhoz, aki valójában vagyok. Minden alkalommal rápillanthattam a saját lelkem egy olyan darabjára, amit korábban megtagadtam azért, hogy szeressenek, elfogadjanak és ne okozzanak fájdalmat. Amikor azt a kis darabot újra szeretettel magamba fogadtam, már nem voltak fenntarthatóak olyan emberi kapcsolatok, amik az aktuális felismeréseim előtti énemhez kapcsolódtak. Ezek az emberek egy olyan embert láttak még, aki már nem létezett. Aki a régi Niki volt, a hiányzó darabkája nélkül. Én változtam, és el kellett fogadnom, hogy az én változásom nem jár automatikusan azzal, hogy valaki tudjon másképp viszonyulni hozzám, így ezeket az embereket el kellett engednem, ha tovább akartam haladni. Ezek a kapcsolatok csak akkor lettek volna fenntarthatóak, ha ezek az emberek képesek lettek volna ezután máshogy viszonyulni hozzám, ha ők is velem változtak volna. Vagy ha újra kitépem magamból a már visszaolvasztott részt. Ezt viszont nem tenném magammal soha, rádadásul, ha akarnám sem lenne lehetséges. Amit egyszer már megláttál, azt nem vagy képes nem látni többé. Ezek fájdalmas elengedések voltak, hiszen mindegyikőjüket szerettem, de már nem voltunk összhangban, hogy együtt haladhassunk tovább. Meglepő módon más emberekkel távolodtunk el és kerültünk szorosabb kapcsolatba, mint azt valaha gondoltam volna. Megbocsátottam mindenkinek, aki fájdalmat okozott, vagy méltatlanul bánt velem és magamnak is megbocsátottam azért, ha ezt hagytam korábban, vagy ha én okoztam nekik fájdalmat, mert akkor még nem tudtam azt, amit most már tudok. Hálás vagyok nekik mindazért, amit tanítottak, amit kaptam tőlük és általuk, még a rossz dolgokért is, hiszen mindezek formáltak azzá, aki ma lehetek. Mindannyian ajándékok voltak számomra és a velük átélt boldog pillanatokat szorosan őrzöm a szívemben. Megbocsátottam azért is, amivé nem tudtak válni számomra és helyette magamnak kezdtem megadni mindazt, amit ők nem tudtak megadni nekem. Megtanultam felelősséget vállalni saját magamért.
A sok lelki tehertől megszabadulva az évek alatt a szorongó, megfelelési kényszeres, maximalista, önbántó Nikiből egy teljesen más emberré váltam.
Erősítettem magamban a férfi és női energiákat és visszaállítottam az egyensúlyt. Megtanultam egészséges határokat húzni és azokat betartatni másokkal. Aki erre nem volt képes attól elbúcsúztam. Most már látom az értékeimet és büszke vagyok arra, akivé váltam. Már magamnak adom meg mindazt, amit másoktól vártam. Már nem az számít mit mondanak mások, hanem az, hogy örömmel és mosolyogva tudok tükörbe nézni és kacsintani a tükörképemnek. Tudom azt, hogy vannak, akik hosszabb távon haladnak velem, míg mások csak egy-egy fejezetre ugranak be az életem történetébe és ez jól van így. Már az álmaimnak és a jövőbeli énemnek akarok megfelelni és nem másoknak. Látom magamban azt a kis csodát, aki szerethető, és aki rengeteg szeretetet és fényt tud vinni mások életébe is, és többé nem tompítom ezt a fényt. Már nem bántom magamat, amikor hibázok, mert tudom, hogy tanulni fogok belőle és a megfelelő irányba terel az a tapasztalat is. Amíg én nem vagyok jól, addig másnak sem tudok segíteni. Megtanultam kezelni a képességeimet, és hogy ezzel másoknak hogyan tudok segíteni. Elfogadtam, hogy néha jó nem tudni, mert akkor jönnek az igazi meglepetések. Megtanultam bízni az Univerzumban. Már bátran vállalom azt, aki valójában vagyok, mert tudom, hogy amint megmutatom ki vagyok, abban a pillanatban adok lehetőséget magamnak arra, hogy azért szeressenek, aki én vagyok, álarcok nélkül. Elfogadtam, hogy semmi sem állandó és már tudom, hogy a boldogság önmagunk meghaladásában rejlik. Nem engedem meg másoknak, hogy bántsanak, vagy tiszteletlenek legyenek velem, mert már tisztelem és szeretem saját magamat. Kedves vagyok, de nem engedem, hogy visszaéljenek vele. Megtanultam nemet mondani, de igent is, mert volt, amikor még nem mertem választani azt, amire vágytam. Büszkén vállalom azt, aki vagyok még akkor is, ha ezért megítélnek. Mindegy mit teszel, úgyis megítélnek, akkor ennyi erővel akár önmagad is lehetsz. Sok fájdalom árán, de megtanultam elengedni azt, ami már nincs összhangba azzal, aki vagyok és amerre haladok. Már nem ragaszkodom a nem működő helyzetekhez és kapcsolatokhoz. Megtanultam kérni és elfogadni mások segítségét is, mert megértettem, hogy nem kell mindennel egyedül megbírkóznom, és vannak, akik szeretnek, értékelnek és elfogadnak, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra.
És végül, megengedem magamnak a teljes, boldog, békés és egészséges életet. Nem harcolok úgy a dolgok ellen, mint korábban, sokat tanultam az elfogadásról, az elengedésről. Elkezdtem szeretni magamat és megengedni magamnak a könnyedséget, boldogságot. Már nem mások szemüvegén keresztül szemlélem magamat, hanem a saját értékrendem alapján szeretem, tisztelem és becsülöm azt az embert, aki ma vagyok és továbbra is törekszem arra, hogy jobb ember legyek, mint aki tegnap voltam. Önmagamért elsősorban, és azért is mert tudom, hogy így mások számára is nagyobb hozzájárulás lehetek. Megtaláltam a hívásomat. Továbbra is megvannak a saját feladataim és leküzdendő akadályaim és félelmeim, de rendíthetetlenül haladok tovább az utamon. Ha szeretnél velem tartani, most már tudod, hogy hol találsz.
Örömmel segítek azoknak, akik nehézségekkel küzdenek, főképp azoknak, akik autoimmun betegséggel harcolnak. Sokféle fájdalmat tapasztaltam már, éppen ezért nem csak értem, de át is érzem mások szenvedését, nem csak könyvbekben olvastam róluk. Élő példa vagyok arra, hogy mindig újra tudjuk kezdeni! Ha igazán akarjuk, akkor meg tudjuk fordítani az életünket és még a lehetetlen is lehetségessé válik! Sohasem késő!
A Colitis intenzív fellángolásai miatt az elmúlt 10 évben sokszor kellett újraépítenem az életemet, szinte a nulláról. Érzelmileg, fizikailag, anyagilag is. Nagyon fárasztó volt, de újra és újra nekiálltam. Voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam azon, hogy feladom. Úgy éreztem nem bírom tovább, de valami belső hajtóerő mindig átsegített. Talán az élni akarás és a bennem élő harcos, aki soha nem adja fel. A testem mindig megmutatta azt, hogy a lelkem hol nem szabad és mindig sikerült meghaladnom önmagamat és egy magasabb tudatszintre lépni. Most is egy új élet építésén dolgozom. Ebbe is bele lehet jönni.
Ezúttal úgy döntöttem, hogy másképp lesz, mint eddig. Ez már a harmadik szakasz lesz! Eljött az ideje, hogy másoknak is segítsek a tapasztalataim által és mindazzal a rálátással és tudással, amit az eddigi utamon gyűjtöttem össze.
